A Szent titok - Csíksomlyó
Születésemkor római katolikusnak kereszteltek, a vallásomat azonban sohasem gyakoroltam. Riasztanak a római katolikus egyház dogmái, liturgiái. Képtelen vagyok elfogadni, hogy születésemtől bűnösnek kellene vallanom magamat. Taszít az egyház tanaival ellentétes fényűzése. Jártam a Vatikánban, jártam hazai és külföldi templomaiban - egytől egyig mérhetetlenül hivalkodó gazdagságról és ízléstelenségről tanúskodnak. Azt sem értettem soha, miért olyan sötétek a templomok belülről. Itt, Erdélyben sem volt ez másként, akár a nagyváradi Szent László, akár a kolozsvári Szent Mihály templomba léptünk be.
Talán ezért nem hatottak rám a csíksomlyói pünkösdi búcsúról szóló hírek sem, ezért nem lelkesedtem együtt csodálatos, ám néhány éve sajnos eltávozott barátnőmmel, aki lelkiekben gazdagodva tért haza ezekről a zarándokutakról. Hiába kutatok emlékeim között, nemigen bukkanok olyasféle személyes beszámolóra, amely a templomban átélt élményekről szóltak volna. Így utólag visszagondolva, mintha mindenki SZENT TITOK-ként őrizte volna. Akkor értettem meg, miért, amikor jómagam is beléptem a kegytemplomba. Meggyőződésem, hogy minden ember hisz valamiben, akár bevallja, akár letagadja. Hit nélkül az ember olyan, mint egy könnyűszerkezetes, kulcsrakész ház: kívül tetszetős, belül hideg és üres. Sok-sok olvasás, beszélgetés, töprengés, kutatás szegélyezte hitkereső utamat, mígnem eljutottam Szűz Máriához és Pió atyához. Ők ketten egyszerű, mégis rendkívüli emberek voltak, akiket a hitük és a szeretetük emelt mennyei magasságokba. Hozzájuk fohászkodom olykor-olykor (mikor melyikhez) a magam sajátos módján. Megtettem Csíksomlyón is.
Bár utazásunk előtt olvasgattam a neten Csíksomlyóról, a templomról és kolostorról, a csodatévő kegyszoborról, arra mégsem számítottam, ami ott, a helyszínen történt velem. Amint megérkeztünk a templom előtti térre, jól nevelt turistákhoz illően fotóztunk, aztán beléptünk a szentélybe. Felörültem, mert ez a barokk templom - bár kétségtelenül a fentebb említett gazdagságról tanúskodik - sokkal letisztultabb, visszafogottabb szépséget sugároz fehér-arany díszítésével. De mindez csupán addig kötötte le figyelmemet, amíg be nem léptem az első oszlopok közé. Egész testemben remegni kezdtem, és olyasféle érzés fogott el, amit nehéz szavakkal pontosan leírni: meghatottság, megrendültség, elfogódottság, öröm, csodálkozás egyvelege. Aztán következett a "szertartás": sorba álltunk, hogy feljussunk a szoborhoz, leróni tiszteletünket, imádkozni és kérni. Az oltár két oldalán számtalan márványtábla őrzi azok köszönetét, akiknek a csodatévő szent szűz segített. Ahogy egyre közelebb jutottunk, egyre inkább eltűnt belőlem az az érzés, ami a templom oszlopai közé lépvén elfogott. Minden hívő bocsássa meg nekem, de miközben a másik oldalon a meghatottságtól síró emberek haladtak kifelé, én a szobor lábainál már nem éreztem semmit.
Elvégeztem a szertartást, bár csak utólag tudtam meg, hogy nem voltam elég alapos. A templom tőszomszédságában, egy nagy fa árnyékában búvik meg ugyanis a kegytárgyüzlet. A hagyomány szerint először ott kell vásárolni valamit és magaddal vinni a templomba, hogy a Szűznek felmutatva teljesítse kívánságodat. Hát, én éppen fordítva cselekedtem. (Ettől még hiszem, hogy egyszer teljesíti legalább az egyik kívánságomat, ha még oly nagy is.) Hazatérve azonban nem hagyott nyugodni, miért nem éreztem semmit a kegyszobor előtt, ezért elkezdtem kutakodni a története után. Ebből, talán nem is olyan sokára, születik majd egy regény...
Csíksomlyóról, a kegyszoborról, a hegyoldalban árválkodó kápolnákról és a pünkösdi búcsú történetéről külön oldalakon számolok be. Egy tudós-kutató, P. Boros Fortunát ferencrendi pap könyvecskéjét hívom segedelmül ehhez.
(A képen látható szobor Demeter József helyi fafaragó mester alkotása, a lengyelországi Jasna Góra kolostor kapta ajándékba 2013-ban.)