A pünkösdi búcsú története

 Elkövetkezett az az idő, amikor Németországban egy hivatást veszített pap mást kezdett tanítani, mint amit az anyaszentegyház Jézus Krisztustól örökölt. Tanítása Németországból hamar eljutott Magyarországba, a szászok közé és a szászoktól megismerték a magyarok is. Kezdetben tiltakoztak ellene, de később a kevesebbet kívánó lutheránus, református vallás közöttük is elterjedt. A püspökök nem tiltakozhattak ellene. Leginkább azért nem, mert 1526. augusztus 29-én, a mohácsi vésznapon hét püspök maradt a csatatéren. Hát még mennyi pap és szerzetes! A nyáj pásztor nélkül maradt, s az új vallás tudós papjai mindent megtettek, csakhogy Magyarország is minél hamarabb csatlakozzék az új hit követői közé. A nép pedig, pap nélkül maradván, szívesen ment oda, ahol neki az Isten igéjét hirdették, ahol miséztek, ahol őt gyóntatták. Követte a református vallást anélkül, hogy tudomást vett volna erről. Még harminc esztendő sem telt el, és Erdélyben oly hatalmasok lettek a lutheránusok és reformátusok, hogy Izabella katolikus fejedelemasszonyt is pártjukra vonták. Ennek következményeként 1556-ban Erdélyből a katolikus papokat száműzték, vagyonukat elvették. A papok és barátok egy része szintén református lett, a másik részét vagy leölték, vagy elmenekítették.

Csak kevesen maradtak Erdélyben, akik bújkálva vigasztalták azokat, akik kitartottak a régi vallás mellett. Voltak hitükhöz hű papok, akik mindennap közel állottak a vértanúsághoz, de azért állhatatosan kitartottak. Voltak kolostorok nélkül maradt szerzetesek, akiknek nem volt hol lehajtani fejüket, s azért a Székelyföldet végigbarangolták és úgy erősítették hitfeleiket. Voltak jó emberek, akik hajlékot adtak ezeknek a vándor apostoloknak, rejtegették őket, így segítették munkájukat. Nehéz idők voltak ezek, s még nehezebbé tette az, hogy az országgyűlésen a katolikusok oly kisebbségben jelentek meg, mintha nem is lettek volna. Így amikor János Zsigmond 1566-ban kimondotta, hogy Csík-Gyergyó-Kászon székeket is unitáriussá kell tenni, már nem akadt, aki ez ellen tiltakozzék. Csakhogy hiába parancsolták ki a barátokat Csíkból, ők inkább védőbástyái lettek a csíki katolikusoknak. János Zsigmond - látva, hogy felszólítására a Hargita két oldalán meghúzódó katolikusok nem sokat adtak -, elhatározta, hogy a hithű Csíkot erőszakkal is a maga vallására fogja kényszeríteni. Udvarhelytől északra kezdetét is vették az erőszakos terítések, s ez bizony rettegésbe ejtette a csíkiakat, de főképp a gyergyói katolikusokat, mert az erőszakosság híre nagyobb volt, mint a valóság. Ez ellen legelőször a gyergyói papság mozdult meg, akik vezetője István alfalusi pap lett. Ő, tudomást szerezvén arról, hogy egész Udvarhelyszék behódolt a fejedelemnek, lángoló szónoklataival összegyűjtötte híveit, s felfedte előttük a fenyegető veszedelmet. Ezzel rávette a népet, hogy tartsanak könyörgő imákat, s kereszt alatt menjenek el Csíksomlyóra a Boldogságos Szűz szobrához.

Ez történt 1567-ben, pünkösd ünnepe előtt. István alfalusi pap még nem sejthette, hogy mi fog ezután következni. Mert a mozgalom általánossá lett, és nemcsak a gyergyóiak jelentek meg Csíksomlyón, hanem a mostani Csík megye egész területéről és Háromszékről ís gyülekeztek, s kérték a Boldogságos Szűz közbenjárását. Itt hallották meg, hogy János Zsigmond emberei haddal készülődnek a csíkiak ellen. Pünkösd szombatján a férfiak és a lányok meggyóntak, megáldoztak, s a lányok kibontott hajjal a győzelem vagy a vértanúság vágyával nekivágtak a nagy erdőnek. A Tolvajos-tető alatt találkozott a két had. A csíkiak János király hadát megfutamították és győzelemittasan tértek vissza Somlyóra, ahol a nők, az öregek és a gyermekek könyörgésekben ostromolták az eget, hogy legyen a küzdőkkel. A győzelem jeléül a csíkiak zöld gallyakkal ékesítették magukat, s a somlyóiak már távolról ebből tudták meg az örvendetes hírt. A győzelmet mindenki a Boldogságos Szűz közbenjárásának tulajdonította, és ez időtől kezdettét vette a csíksomlyói búcsú. E győzelem emlékére térnek haza a búcsúsok ma is zöld ágakkal. (P. Boros Fortunát ferencrendi pap 1926-ban kiadott műve alapján.)