A falurombolás háttere
Álljon itt az említett, jó 30 éve íródott tanulmány egy érdekes részlete e terv hátteréről, amely az 1970-es évek középét idézi. Mindennél beszédesebb, mindennél világosabban világítja meg a Kárpátok géniuszának és elvtelen talpnyalóinak szándékát!
"Úgyszólván érintetlen kompaktságban megmaradt a Székelyföld falusi lakossága, sok helyütt 5-8 ezres lélekszámú településeivel. Az úgynevezett „nemzetiségi elszigetelődés” hangoztatói szerint a nacionalizmus fészke mindahány! Ősi szokások őrzői, ugyancsak „nacionalista tüntetésként” értékelt székely kapuk faragói élnek e falvakban. Nem beszélik tökéletesen a román nyelvet, nincsenek mellettük román munkatársak a nyelvi gyakorláshoz; színmagyar nyelvi közegben a kihelyezett román tanítók, tanárok léte magányos, közérzetük rossz, visszavágyódnak szülővárosukba. Ráadásul ezekbe a falvakba egyelőre nem lehet román tanácselnököket, titkárokat kinevezni, mivel a helyi lakosság nem szavazná meg őket. Nincs elegendő román gyermek szabályos román osztályok létrehozatalához. Így és ezért hozta hírhedett 273/1973-as dekrétumát az államelnök arról, hogy román osztály létesítéséhez egyetlen (1) román nemzetiségű gyermek is elegendő. Ilyenformán, legalábbis az oktatás alsó szintjén, megoldódott a székely falvakba kihelyezett román tisztviselők, milíciaparancsnokok panasza. Van helység, ahol az elviselhetetlenségig zsúfolt „magyar tanterem” szomszédságában, a „román tanteremben” egy szál tanító oktatja az állomásfőnök két szál gyermekét. Vegyes vidékeken viszont 15-20 magyar gyermek sem elegendő az előírások szerinti magyar osztály létesítéséhez.
Továbbá: a Székelyföld a mai magyar turisztika legfőbb vonzereje. Magyarországi ifjak ezrei jöttek, jönnek rokoni látogatóba vagy tájat csodálni, folklórt gyűjteni stb. Ezek a helyi lakossággal elvegyülve, sátorozva, barátoknál is megszállva mind nagyobb gondot kezdtek jelenteni a rendőrség és a belügy számára. Évek tapasztalatait összegezve az államfő végül is arra a bölcs következtetésre jutott, hogy a magyar turisztika, és főleg a Székelyföldön, nem egyéb tömeges méretű nacionalista izgatásnál, kémkedésnél, aminek radikálisan kell véget vetni. És úgy cselekedett. Kibocsátotta másik hírhedetté vált törvényét, amely 5–15 000 lejjel bünteti mindazokat, akik idegen állampolgárnak akár egy fél éjszakára is szállást nyújtanak.
A 225/1974-es államtanácsi dekrétum első paragrafusának indokló szövege kabaréba illő; a szigorú tiltást, a statáriális eljárást mindazokkal szemben, akik akár unokatestvérüket is házukba fogadják, azzal indokolja, hogy a külföldi turistáknak a lehető legjobb szálláskörülményeket kell biztosítani. Így tehát kötelesek a megyeszékhelyeken lévő szállodákat igénybe venni, s adott esetben onnan utazni vissza naponta falusi rokonaikhoz vagy barátaikhoz, ha épp velük óhajtanak együtt lenni.
Kitérőnket csak azért tettük, hogy a szállástörvénnyel is érzékeltessük: mifajta gondokat okoz a Székelyföld az államelnöknek, általában a legfelsőbb vezetésnek. Az ilyen gondok, aggodalmak legfőbb ellenszere a Székelyföld etnikai jellegének gyökeres megváltoztatása a községek és falvak szintjén is. Nem titok, hogy ez a terv a Magyar Autonóm Tartomány megszüntetésével egyidejűleg született, a nagyrészt színmagyar városok vegyessé tételét követő általános homogenizálás második szakaszának elkezdése végett. Hogy ez ma már a balkáni módon elmaradott óromán vidékek palatetős viskóinak lerombolásával egybeeső terv és elkezdett gyakorlat: az a román vezetés tényleges előnye a nemzetközi vádak visszaverésében. Mindazok, akik e helyeket meglátogatják, rábólintanak az új tömbházakra, és azt gondolják, hogy hasonló látvány fogadná őket Erdélyben, például a Székelyföldön is. Nem így van! A Székelyföldön nem balkáni jellegű, palatetős viskók épültek, hanem – szász hatásra is – határozott építészeti stílust hordozó, európai szintű családi házak. Ezeknek lebontását a román vezetés nem merné idegen vendégeknek úgy bemutatni, mint a Bukarest környéki vagy baragani, lebontásra ítélt nyomortanyákat. Mint ahogy azt is titkolni kell, hogy az erdélyi magyar városokban a régi épületek – főleg lakóházak – jelentős részét már lerombolták. Ezzel valójában az erdélyi magyar polgárság sok évszázados építőmunkájának bizonyítékait tüntetik el folyamatosan.
A nemzetközi érdeklődést olyannyira lekötötték a bukaresti rombolások, hogy közben szinte teljesen észrevétlen maradt az erdélyi városokban véghezvitt rombolás, amely 90 %-ban a magyar lakosságot sújtotta. Ez még mindig folytatódik. Így azután féltucatnyi kertes magyar családi ház és villa helyére olyan tömbházak épülnek, amelyek egyenként 20-25 betelepített román családnak biztosítanak otthont. A lakosság tudni véli, hogy a távoli óromániai megyékből Marosvásárhelyre telepített román családok 30 000 lej segélyt kapnak az államtól. (Az összeg egy munkás évi jövedelme.) A már elkészült és a pártfőtitkártól jóváhagyott építészeti tervek szerint Marosvásárhely régi épületeinek kb. csak 20%-a marad meg. A román lakosság betelepítését titkos bizottság irányítja, élén a mindenkori megyei pártbizottsági első titkárral. Az ő kézjegye nélkül senki nem juthat lakáskiutaláshoz és városi személyi igazolványhoz." (Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia - 1988)
Ha ma átutazunk egy városon, ahol csak egy kicsivel is több román él, mint magyar, nem lehet nem észrevenni, hogy szinte minden útszéli oszlopon román zászló leng! Ha egy román többségű nagyobb városba érkezünk, ott bizony egy-egy téren óriási méretű román zászlót láthatunk lengeni-lobogni.