Nem a székelyek voltak az elsők

Mítoszromboló újdonságokkal állt elő a székelység történetéről Botár István régész, a Csíki Székely Múzeum munkatársa. Nemrég a Csíki-medence középkori településtörténetének kutatási eredményeit ismertette Kolozsvárott. Elmondta azt is, mi a helyzet a dákoromán folytonossággal.

Kőkeretes sír Csíkszentmártonból (csíkimuzeum.ro)

Botár megállapításai sok tekintetben totálisan szembemennek a székelység eddig ismert eredettörténetével. Például a korábbi elképzelések szerint a székelyek Belső-Erdélyből érkeztek Székelyföldre, oda pedig korábban Magyarország délnyugati részéről küldték őket határőrként a tatár betörések megfékezésére. Elvileg. Írott forrás azonban nem maradt fenn erről a térségről az Árpád-korból. A csíki székelyeket a XIV. században is csak egyetlen oklevél említi: 1324-ben Károly Róbert király adományozza egy örökös nélkül elhunyt ember itteni birtokát Apor fia Sándornak.

Ez viszont egyszerre három mítoszt cáfol. 1.) A székelyek demokratikus társadalma nem ismerte el a királyi jogot. 2.) Körükben nem létezett magánbirtok, csak egyenlően szétosztott közbirtok. 3.) Speciális jogrend szabályozta az életüket. A királyi levélből ugyanis kitűnik: láthatóan léteztek magánbirtokok, amelyek örökös hiányában a királyra szálltak vissza, aki odaadományozhatta másnak. Hogy az Apor-birtok mégis a közösségre szállt, annak a csíkiek ellenszegülése lehetett az oka, és ez Botár szerint a XIV. századi „elszékelyesedés” egyik kulcsmozzanata. Az ekkor feljegyzett településnevek, sőt külterületek nevei a mai napig fennmaradtak, és még régebbiek is lehetnek – mondta Botár. Azaz, bár a keleti székek – Csík, Gyergyó, Háromszék – és az egész tájegység nem annyira későn települhetett be, mint ahogy az első írásos emlék megjelent. Botár korábbi marosszéki példákból kiindulva arról is beszélt, vannak olyan települési és külterületi helynevek, amelyek a székelység előtti magyarságra utalhatnak Csíkszéken is. Azaz nem a székelység az első magyar néptömeg Székelyföldön.

A jelen lévő szláv települések mellett pusztán a helynevek vizsgálatával is igazolható a tatárjárásnál valószínűleg korábbi, legalább részben magyar települési réteg megléte. A XIII–XIV. században felbukkan egy sor új településnév és régebbi birtoknevek eltűnnek, ami Botár István szerint a székelyek beköltözését mutatja. Ők pedig nem voltak jó viszonyban a szomszédos, nem székely jogállású nemesekkel. Az általános elképzelés szerint a magyarság erdélyi térnyerését a várak kiépítése jelöli ki, de ez több szempontból cáfolható, mi több, a csíki várak minden bizonnyal magánföldesúri várak voltak, méghozzá a XIII. századból – hangsúlyozta a régész. Ráadásul az ottaniakhoz hasonló leleteket a Kárpátokon túl, a Batca Doamnei-i várban is találtak, III. Béla verette érmékkel együtt, azaz a magyar határvédelem a XII. század közepén nemhogy elérte, de bőven túl is nyúlt a történelmi Erdély határain. Az is igaz, hogy jóval ezt megelőzően, a vaskorban éltek dákok a térségben, viszont honfoglalóknak, pláne avaroknak nincs nyomuk. A régész szerint a dák elit a várait már a római foglalás idején elhagyta, a következő népesség alapvetően a gótokhoz köthető, akik leletei között „nincs markáns nyoma a dák népességnek”, tehát a dák köznép is eltűnt a római háborúk után. A gótok távozásával viszont, a későbbi szórványos szláv beszivárgástól eltekintve, a Csíki-medence kiürült, és csak az ezredforduló táján jelennek meg az immár a Magyar Királyság lakóihoz köthető első leletek. A románság középkori jelenléte – bár etnikumot nehéz meghatározni – nem azonosítható, írott forrásokban pedig Csíkban csak a 16. században említenek először román pásztorokat.

Ugyanakkor a térségbeli Árpád-kori magyar jelenlét a leletek alapján vitathatatlan: Botár nagy sikerélménye volt, amikor a templomok belsejében megtalálták az Árpád-kori templomokat, mert ez egyben azt is bizonyította, hogy a korábbi hiedelmekkel ellentétben a falu nem „költözött le” a hegyekből, hanem eleve ott volt. Azaz a templomépítések legkésőbb a XII. században elkezdődtek a Csíki-medencében is, a megtalált kőlapoknál régebbi fa- és agyagtemplomok pedig még korábbiak lehetnek. Botár szerint, mivel a középkori magyar falvak még a hegyvidékeken is a folyók, patakok mentén alakultak ki, a román pásztorok nem a helyükre költöztek, hanem a XIII–XIV. századtól kezdődően húzódtak Erdély más részeire, a például a tatárjárás miatt lakatlanná vált magyar falvak határába. A csíki román települések, mint Lóvész vagy Marosfő, nem voltak igazi falvak az újkorig, csupán nyári szénacsináló, állattartó szállások. Ami a korai vagy középső Árpád-korban a székelyek előtt itt élt népességet illeti, Botár szerint erősen katonai jellegű lehetett a megtalált sok sarkantyúból, illetve nehézlovassági kardból következtetve. Szerinte ők Erdély korábbi határőrei lehettek, akik a vármegyei berendezkedéshez tartoztak, hasonlóan a belső-erdélyi vármegyebeliekhez. Mivel a tatárjárás a régiót fekvése miatt hatványozottan érinthette, Botár István a székelyek beköltözését a XIII. század közepére, második felére valószínűsíti. (Forrás: mno.hu)