Ispánkút - Ahol utoljára látták petőfit élve

Petőfi Sándor nem csupán csodálatos verseit hagyta ránk, hőn szeretett nemzetére örökül, hanem egy hatalmas rejtélyt is: hol és mikor látták utoljára élve, hogyan halt meg, és hol temették el. Ez a rejtély még ma is számtalan tudóst foglalkoztat. Nos, Erdélyben nem sokat törődnek ezekkel a kutatásokkal. Tudnak, amit tudnak - és pont.

A költő 1849 július 25-én csatlakozott a Bem tábornok vezette erdélyi haderőhöz, akikkel 30-án este Székelykeresztúron pihentek meg. Az estét a költő Vargha Zsigmond családja körében töltötte (a későbbi Gyárfás-kúriában), bivalytejes és túros puliszkát vacsorázva, amiről egy versben emlékezett meg. A házigazda lányának, Vargha Rozáliának egy háromszakaszos kis költeményt írt, amelyben a szíves vendéglátást és a vacsorát magasztalta. A vacsora végeztével kimentek a kertbe, és az akkor még fiatal körtefa alatt álló padra telepedve beszélgettek, énekeltek. A legenda azt tartja, hogy 31-én reggel a körtefa alatt szavalta el Petőfi az „Egy gondolat bánt engemet” című versét, megjósolva aznapi halálát, majd indultak a honvédek Segesvár felé.

Bem tábornok1849. július 29-én Marosvásárhelyen kapta a hírt, hogy odalett Nagyszeben, Lüders cári tábornok bevette a várost. Bem apó másnap hajnalban elindult csapatával, hogy Vácmányon, Balavásáron, Kelementelkén, Erdőszentgyörgyön, Bözödön és a Gagyi-tetőn át Székelykeresztúrra érve, a Nagy-Küköllő völgyében útját állja a cári csapatoknak. Július 31-én a fehéregyházi síkon nézett szembe a honvédsereg a háromszoros túlerőben lévő kozák csapatokkal.

A csata jó előjelekkel indult, ám délután 4 óra körül megfordult a hadiszerencse. A gyalogosan vagy szekéren menekülő honvédek hiába hívták Petőfit, ő nem mozdult a helyéről. Amikor utolsóként Bem táboronok kérlelte, tartson vele, a költő megint csak nemet mondott. Tovább írt. Hogy verset-é vagy levelet imádott feleségének, arról nem szól a fáma. Innentől kétféle legenda kelt életre. Az egyik szerint két kozák itt döfte mellbe Petőfit, aki azonnal meghalt. A másik szerint "csupán" eltűnt, senki sem tudja hová. Erre is, arra is akadtak szemtanúk.

Az a körtefa utolsó tanúként még a 60-as években is élt, igaz, vaspántokkal megerősítve.  A fát bekerítették, a kerítésen márványtáblát helyeztek el, rajta Kányádi Sándor verse:

"Haldoklik az öreg tanú, Petőfi vén körtefája. Azt beszélik ő látta volt verset írni utoljára."

A körtefa mellé a hatvanas évek végen egy fiatal vadócot ültettek, amit beoltottak az öreg körtefáról, így, bár az eredeti fa mára már kiszáradt, utódja él és terem. Annak ellenére, hogy az öreg körtefa kiszáradt, a keresztúriak kegyelettel őrizték és gondozták. 1989-ben tetőt emeltek föléje, hogy védjék az időjárás viszontagságaitól. A költőnek Keresztúron sírja is van, és bár az bizonyítottan nem a Petőfié, a kegyelet gyertyái minden évben kigyúlnak rajta, és számosan felkeresik évente.

Erdélyországban hatalmas kultusza van Petőfi Sándornak. Talán nincs is olyan falu, város szerte e csodálatos vidéken, ahol ne lenne legalább egy emléktáblája, ne állna szobra, ne neveztek el volna róla utcát, teret, kultúrházat. A legnagyobb becsben azonban az ispánkúti emlékművet tartják, hiszen a történeti források szerint itt látták utoljára élve a költőt a végzetes fehéregyházi csata után.

(Sajnos, mi nem álltunk meg azért, hogy legalább lefotózhassuk az emlékművet, és a Gyárfás-kúria sem esett utunkba, így kénytelen voltam a fotót szgy régi blogjáról kölcsönözni. Remélem, nem veszi zokon.)