szép Ilvay Márta
Réges-régen, de olyan régen, hogy akkor még a mohácsi veszedelemnek híre sem volt, állt a Maros fölött a hegytetőn egy gyönyörű vár, Ilva vára. Annak az ura volt Ilvay gróf . Rettentő hatalmú ember volt, akit rengeteg katonája, megszámlálhatatlan cselédje, bérese szolgált, s temérdek erdejében mind a vadak, földjein mind a gabonák. A helybéliek úgy tartották, talán még az ég, s tán még a fölséges Atyaisten is őt szolgálta mind azon a tájékon. Még ugyan nem volt öreg, csak úgy 34 felé, ám volt egy gyönyörű szép húga, a 19 esztendős Márta grófkisasszony. A gróf, hogy, hogy nem, beleszeretett saját testvérhúgába. Ez pedig úgy történt, hogy egy alkalommal, amikor az úr vadászni volt oda, három nap és három éjjel puszta kézzel viaskodott egy szörnyű medvével. Negyednap hajnalra sikerült csak végeznie vele, ám ekkorra meg is őszült. S mintha ez a vadászkaland elvette volna a józan eszét, el akarta venni feleségül Mártát. Csakhogy a húgának volt egy belső apródja, Bíró Jani. Deli szép, 20 esztendős legény. Márta és Jani pedig igen szerették egymást, nappal együtt játszottak, éjszaka pedig Jani a kisasszony küszöbén aludt.
Hiába intette a grófot a pap, a püspök, de még a pára is, hogy kiátkozza, mert borzasztó bűn, amit elkövetni készül, a gróf makacsul megmaradt szándékánál. Meg is mondta a leánynak: úgy készüljön, hogy karácsonyra feleségül veszi. Hiába tiltakozott a leány, hiába sírt, hiába rimánkodott, hiába méltatlankodott, bátyja jottányit sem engedett elhatározásából. A grófkisasszony ezek után hívatta apródját, s vállán zokogva elbeszélte néki Ilvay Szilveszter megmásíthatatlan szándékát. Jani azt ajánlotta, szökjenek meg. De Márta leintette, hiszen körös-körül, több órányi járóföldre minden fűszál, minden kő, minden szántó, legelő, minden erdő a grófé volt, s ahány csősze, erdésze, vigyázója volt, az rögvest eléállítja őket. Ekkor azzal állt elő Jani, hogy megvív a gróffal egy szál karddal, s megöli biztosan. Szerelmese megint csak leintette, hisz a grófnak annyi katonája egyetlen szavára miszlikbe aprította volna. A leány ekkor összeszedte minden bátorságát, rámosolygott a fiúra és azt suttogta a fülébe, hogy ha a bátyja még egyszer unszolni kezdi az esküvő miatt, akkor beleegyezik a házasságba. Ám olyan kívánsággal hozakodik elő, amit emberi erő meg nem cselekedhet. Azt kívánja majd, hogy egyetlen éj alatt barnítsa vissza a haját, mégpedig úgy, hog ha levágják, ismét barna is nőjön helyébe, mert mégsem nyújthatja kezét 19 esztendős leány létére egy ősz embernek. A fiúnak tiltakozásra sem maradt ideje, a grófkisasszony még aznap este közölte bátyjával feltételeit. Apródját pedig küszöbéről az ágyába költöztette, mondván: miért ne legyenek boldogok.
A gróf, mit sem tudva erről, nyomban kihirdettette, hogy aki az ő haját tövestül visszabarnítja, két zsák vert arany lészen jutalma. Jöttek is a világ minden tájáról híres mesterek, de egyik sem járt sikerrel. A grófkisasszony pedig boldogan élt Bíró Janival, sőt, már három hónapos édes terhét is viselte. Ekkor jött valahonnét a tatárok országából egy ősöreg mester, kinek körme olyan fényes volt, mint a nap, szemei előtt pedig zöld drágakő okulát viselt. Megvizsgálta a grófot, és az mondta néki, hogy vissza tudná adni haja barnaságát, méghozzá úgy, hogy szebb lenne, mint annak előtte. Nem telne négy hétnél több időbe, de olyan borzasztó fájdalommal jár, amilyet emberfia még nem érzett. Mert a feje bőrét négy részre osztja, s minden héten le kell nyúznia egy negyedrészt. Azt meg kell kennie varázskenőcsével, s pontosan vissza kell ragasztania a fejére. És ím, a lenyúzott bőr alatt keletkezik oly fájdalom, hogy egy héten át ordítania kell, akár egy vadállatnak annak, aki vállalja a próbát. S hogy elviselje a kínt, és kárt ne tegyen se magában, se másban, meg kell kötöztetnie. Ám a végén olyan haja lesz, amit az éj ezüst királynője is úgy megcsodál, hogy leszáll hozzá ezüstszarvasok repítette hintaján. A gróf annyira hitt erejében, hogy gondolkodás nélkül vállalta a rettentő eljárást. Ám a mester két órányi révedezés után azt mondta neki, hogy nem vállalhatja, mert a nő, akire a gróf vágyik, égiszép szerelemben él házában, sőt, negyedhónapos terhét viseli. Márpedig a szerelem olyan erő, amivel senki sem bírhat el.
Rettentő düh öntötte el a grófot, legszívesebben a fura tatár fejét vétette volna. Ám az csak legyintett, és figyelmeztette ostobaságára, ami minden szerelmes férfi tulajdonsága. Azt tanácsolta, nézzen utána a dolognak. A gróf egy sereg katonával rohant fel a húgához, betörte ajtaját, és bizony ott találta Mártát az apróddal szerelmesen összefonódva. Akkorát ordított, hogy nem csupán beléremegett a vár, de falairól a kövek is omlani kezdtek. Aztán szétválasztotta őket, s kihirdette rettentő ítéletét. A legénynek a várfokon nyomban fejét vették, amit a leánynak végig kellett néznie. Aztán a grófkisasszonyt a legmélyebb várbörtönbe akarta csukatni, hogy ott haláláig kenyéren és vízen éljen. Csakhogy ezúttal nem minden úgy történt, ahogy a nagyhatalmú uraság akarta. Amikor Bíró Jani feje elvált testétől, egyenest a Marosba esett, s a folyó tüstént elragadta. Ilvay Márta ekkor megátkozta bátyját: ne tudjon aludni szemernyit sem, míg ő odalesz megkeresni szerelmese fejét, s meghalni se tudjon, inkább ordítva bolyongjon az erdőkben a fájdalomtól. És mindazon emberek közül is megöl egyet, akikkel útja során találkozék, merthogy Bíró Janinak meg kellett halnia, ők pedig élnek. Ezzel a leány kitépte magát a poroszlók kezéből, és levetette magát a várfokról a Marosba. A habok elsodorták, azóta mind ott jár fel s alá, szüntelen keresve szerelmese fejét. És valóban megöli azt, akivel találkozik. De csak éjszaka. (Forrás: Dallos Sándor "A nap szerelmese" című műve)
(A Munkácsy Mihály életéről szóló regényben ez a tutajosok legendája. Azoké a tutajosoké, akik a XIX. század derekán a Maros folyón szállítottak bútort, rönkfát, bármit, amit megfizettek, és amit elbírt a "tutaj". A legenda apáról fiúra szállt az ilvai székelyek körében, ezért nem is mertek éjszaka "hajózni" a folyón. Nem tudom, csupán az író képzeletének szülötte-e ez a mese, vagy van némi valóságalapja. Tény, hogy Ilva nevű település létezik a görgényi havasokban - ma Palotailva a neve, mert két falut egyesítettek -, van egy Ilva nevű patak is. Ám mindabból, amit röpke néhány hónap alatt a székelyekről megtudtam, akár valóságalapja is lehet. Hiszen a székelyek úgy tartják, évszázadokig tartó csodák történnek a hegyeik között, amit síksági ember meg nem érthet. És az is tény, hogy Székelyföld telis-tele van legendákkal. Olyanokkal is, amiket tán még ők sem ismernek már.)