Tarkő legendája

Óriási sziklahegy emelkedik Balánbánya fölött: a Tar­kő. Arról a szépséges tündérasszonyról kapta nevét, aki több ezer esztendővel ezelőtt lakott itt egy aranypalotában két gyönyörű leányával: Marossal és Olttal. Tarkő naphosszat a palota ablakában üldögélt, szeméből folyvást folyt a könny, szívét súlyos bánat terhe nyomta. Hiszen férjét a tündérkirály sok-sok éve száműzte, mert egyszer feltámadt ellene. Arra ítélte, hogy soha többé ne láthassa a feleségét és gyermekeit, s a tenger legyen az ő birodalma, míg asszonyáé a szárazföld. Tarkő hatalmas ura hiába kérte, sosem kapott kegyelmet. Asszonyának pedig bizony szomorúságot okozott neki két leánya is, akik folyton perlekedtek, vetélkedtek. Maros, az idősebb, csende­sebb természetű volt, de nagyon bántotta, hogy lobba­nékony húga, Olt mindig, mindenben az első akart lenni.
A lányok egyszer megkérdezték édesanyjukat, miért oly szomorú mindig, s ő őszinte szóval felelt nekik. Amikor a két tündérleány megtudta, hogy bár édesanyjuk nem, ők megkereshetik apjukat, aki messze keleten, a Fekete tengernél él Tarkő így szólt hozzájuk:
– Hiszen ha egyetértenétek, eljuthatnátok hozzá. Folyóvízzé változtatnálak, s együtt áttörhetnétek sziklákon, hegye­ken, vadrengetegeken. A két tündérleányt örömmel töltötte el, hogy felkereshetik apjukat, ám azonban nyomban össze is vitatkoztak, melyikük nevével utazzanak. Minthogy nem tudtak tudtak dűlőre jutni, abban egyeztek meg, hogy külön indulnak útnak. Édesanyjuk mit sem tudván perlekedésükről s egyezségükről, mindkettejüket folyóvá változtatta. S ők ketten patakként csörgedeztek - két irányba. Nem is hallották anyjuk kétségbeesett szavát.

Olt sebesen rohant előre, Maros valamivel csendesebben tört utat magának. Haladtukban egyre nőttek, növekedtek. Olt szilajul vágott a hegyeknek, sodorta a fákat, köveket, sziklákon tört keresztül. Ám alig ért a verestoronyi szorosig, kimerült, alig-alig folydogált. Olykor megcsendesedett, s csak nagy nehezen lépett egyet-egyet elébb. Ám egyszerre zúgást, morajlást hallott. Egyszerre meglátta, hogy hömpölyög felé lassan, méltóságosan egy nagy folyó. És hallotta Maros hangját: gyere, gyere! Engem magába foga­dott a Duna, ő elvisz édesapámhoz, elvisz téged is.
– Ó, vigyél engem is – esdekelt Olt -, hadd látom meg édesapámat!
Abban a pillanatban a vén Duna hátára kapta őt, aki bezzeg most örömmel ölelkezett össze nővérével. Így látták  meg édesapjukat a Fekete-tenger partján, ott,  ahol a Duna sietett feléje. A két lány mint két folyó anélkül merült bele a tenger végtelen vizébe, hogy apjuk megismerhette volna őket...

(A Tarkő. A képet a termeszetbaratikor.network.hu tette közzé.)

A Maros