Zeta vára - az elátkozott kincs
Valaha réges-régen, amikor még szerzetesek próbálták meggyőzni a székelyföldi magyarokat, hogy hagyjanak fel pogány babonáikkal, s térjenek meg az új hitnek, egy óriási hegy tövében, gyönyörű palotájában élt egy nagyúr két leányával és a fiával. Zeta volt a neve. A nagyúr, az új hit elől menekülve, a hegy csúcsán, annak is legmagasabb szikláján építtetett egy várat. Minden kincsét annak pincéjébe hordatta, s gyönyörűséges palotáját földig romboltatta. A várban éldegélt ezután két leányával. Fia már nem ült otthon ölbe tett kézzel. Szakadatlan háború volt akkoriban a magyarok élete, kinek karja elbírta a kardot, mind ott forgott a csatákban. Esztendő múlt esztendő hátán, s a fiú csak nem tért haza. Helyette hírek érkeztek. Egyszer arról, hogy ott veszett, és az apja megsiratta. Másszor arról, hogy áttért az új hitre, és az apja elátkozta.
Hanem, amikor már senki sem gondolt reá, a fiú fölkaptatott hófehér paripáján a várba. Nem tárt karokkal, öleléssel fogadták - dehogy! Apja kitagadta, mert elárulta ősei hitét. - Nem kell a te jövevény istened! - kiáltotta fölháborodott türelmetlenséggel a nagyúr, s el akarta zavarni maga mellől a fiát. Ám ekkor hatalmasat dördült az ég, megremegett a szikla, s lecsapott rá egy vakító villám. Összeomlott a büszke vár, magával sodorva sziklát, erdőt, maga alá temetve a nagyurat, leányait minden szolgálójával, kincsével egyetemben.
A nagy riadalomra a környékbéli falvak lakói úgy, amint voltak, kirohantak házaikból, és fejvesztve menekültek, mielőtt őket is agyonüti az istennyila. Akkor tértek csak vissza, midőn megnyugodott a föld, elült a por, s látták, házaik s minden jószáguk túlélte e veszedelmet. Tudták, ott hever a rengeteg arany, ezüst, drágakő és ékszer, elrejtve a világ szeme elől, de senki sem merészkedett még a közelébe sem. Elátkozott hely az - mondogatták önmaguknak és egymásnak. De a történet sohasem merült feledésbe. Apák meséltek fiaiknak s ők az ő fiaiknak a kincsről, mi ott hever azóta is a sziklák alatt. Az omladékok között nehéz vasajtó rejti a sok ezüstöt-aranyat, s ez az ajtó Szent György napjának éjszakáján megnyílik. De jaj annak, ki megpróbál valamit is elhozni onnét - intették a nagyravágyókat. Évszázadok mállottak, évtizedek múltak, ám a kincsről szóló mese tovább élt a környéken. Nem is hagyott nyugodni sem ifjat, sem vént. Hej, de sokan próbáltak szerencsét, hogy mégis felhozzák azt a kincset! Hanem, aki oda bement, többé nem is tért vissza. Nagy mohóságukban addig-addig tömködték zsebeiket, tarisznyáikat, zsákjaikat, mígnem rájuk záródott az a nehéz vasajtó. Mert nékik minden kellett. Az utolsó rézpiculáig.
Nem is olyan régen történt aztán, hogy a faluban egy ember elhatározta, márpedig ha törik, ha szakad, ha az ég szétszaggatja is a maradék sziklát, ő megszerez abból a kincsből annyit, amennyiből élete végéig urasan meglesz. Ez az ember már csecsszopó korában, az anyatejjel szívta magába a tömérdek kincs történetét, s ahogy nőtt-cseperedett, úgy erősödött benne a gondolat, hogy tán ő lészen egyedül, ki megmutatja minden atyafiának, tán még a világnak is, hogy okos ember gazdag lészen, ostoba meg halott lészen. Különb ember ő másoknál, majd megmutatja. Őt nem fogja ott rabságban az a megveszekedett kapu. Kijöve ő onnan egy megrakott tarisznyával! Több nem is kell néki! Belőle szerez majd magának szép házat, kis földecskét, csinos, szorgos-dolgos feleséget. Midőn elérkezett Szent György éjszakája, ott várakozott egy szikla oltalmában. Pontban éjfélidőn lángot vetett, s nagy döndüléssel kitárult a vasajtó. Az embernek belekáprázott a szeme a mérhetetlen ragyogásba. Jócska időbe tellett, amíg kitisztult a látása. Akkor aztán nekiveselkedett, és jól megrakta tarisznyáját, hogy alig bírta emelni. Ekkor vette észre, hogy egy aranytrónuson ott ül a nagyúr, s lábainál két leánya aranyfonálla hímez egy akkora terítőt, amekkorát a világ még nem látott. Nem sokat törődött vélük, lekapta kucsmáját, s azt is megrakta arannyal-ezüsttel. Már a zsebeit kezdé tömködni, mikor a nagyúr felemelé karját, s az ajtó felé mutatott. Megyek már - zsörtösködött az ember -, csak még ezt a keveset elteszem. Ám a vasajtó remegni kezdett, s az ember futott felé, mint akit egy medve kerget. Alig ért ki a szabadba, az ajtó döngve becsapódott mögötte. Csakhogy magánál tartotta az ember fél lábát is. Sánta lett a csúfneve a pöffeszkedőnek, ki vagyonát sem élvezhette soká. Amilyen hamar jött, olyan hamar oda is lett. Utána már senki sem háborgatta többé a nagyúr és leányai nyugalmát, akik azóta is őrzik a kincset és hímzik rendületlenül terítőjüket.
Arról azonban senki sem beszél, mi történt a nagyúr fiával azután, hogy hófehér lovával leugratott a szikláról, midőn az összeroskadni készült. De hgoy nem kereste többé apja felhalmozott kincsét, az egészen bizonyos. A falubéliek tudnának róla.