A Szent Kristóf panzió

A városka csücskében, a hegyek felé vezető úton, moszkovita stílusú házak között húzódik  meg ez a kívül-belül bájos, otthonos panzió. Házigazdáink - elsősorban Misi - kedvessége, szolgálatkészsége feledtetett minden apróbb hibát, amit a szobáinkban felfedeztünk. Az ellátásról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Olyan bőséges és finom reggelit, illetve vacsorát kaptunk, hogy sokan úgy véltük, ez már pazarlás! Ráadásul az árak is elfogadhatóak voltak, például egy capuccino 5 RON-ba került, ahogy egy üveg csíki sör is. (Egy RON 70-75 forint. Újfent elgondolkodtam azon, vajon miért van az, hogy a magyar forint a világ legrosszabb devizája.) De megkóstolhattuk a helyi pálinkát is, mondhatom: finom.

Három éjszakát töltöttünk el itt, és egyik sem múlhatott el izgalom nélkül. Mert itt,akár hiszik, akár nem, éjszakánként a medvék járnak kukázni, nem a hajléktalanok. Az első estén csupán annyi tűnt fel, hogy este 10 után embert nem látni az utcákon, a kutyák viszont szabadon járnak-kelnek mindenütt, és az épületek bejárata előtt hajtják álomra a fejüket. Mint megtudtuk, ennek az az oka, hogy ha megkötnék őket, nem menekülhetnének az élelmet kereső medve elől. A medve pedig jött. Minden éjjel. Volt is csaholás-ugatás éjszálltától napkeltéig! Mindjárt az első reggelen irigykedve hallgattam azokat az útitársaimat, akik lelkendezve mesélték, ők bizony látták a medvét. A panziónk melletti sikátorban baktatott lefelé a folyóhoz.

Ezt a beszélgetést hallván vezetőnk elárulta, hogy panziónktól mindössze 10 percnyire lakik. Ha siet, 5 perc alatt is megjárja az utat, ám ha jön a medve, alig 3 perc alatt hazaér. És ez  már nem egyszer fordult elő! Hittük is meg nem is a történetet, de be kellett látnunk, a helybéliek már igencsak megszokták a medve látogatásait. A második estén, az első beszámolókon felbuzdulva, igyekeztünk kitartani legalább éjfélig, de az élményekben gazdag, fárasztó nap után ez nem igazán sikerült. A kutyák őrjöngése legszebb álmomból vert fel. Kikönyököltem az ablakba, hátha sikerül megpillantanom a helyi "barna veszedelmet", ám csupán annyit láttam, hogy a szemközti házból egy asszony siet lefelé, az Olt partjára. Aztán a fáradtság győzött, visszahúzott az ágy kényelme és melege. Reggelre kelve kiderült, hogy több útitársunk is tanúja volt a maci barangolásának, sőt, még riasztólövések is csattantak, olyan közel járt hozzánk.

Többször is elsétáltam a panzió mögötti úton, és felfedeztem a kukatárolókat is. Bizony mindegyik ketrec ajtaja nyitva állt. Roppant módon elcsodálkoztam, sejtvén, hogy ez a medvének köszönhető. Ejha, gondoltam magamban, ez az állat különb cirkuszi fajtársainál, mert magától tanulta meg, hogyan kell egy zárat feltörni. Ezért az utolsó Tusnádfürdőn töltött éjszakán a fejembe vettem, hogy ha medve medvét eszik is, akkor is kitartok, amíg meg nem pillantom a hívatlan látogatót. Bármibe lefogadtam volna, hogy ezen az éjszakán is valahol a közelünkben költi el vacsoráját. Kitartásomat ezúttal siker koronázta. Ha csak néhány pillanatra is, de két utcával arrébb megpillantottam őkelmét, amint lefelé baktat. Először nem hittem a szememnek, mert bundája szürkésfehéren fénylett. Hajnalban aztán büszke-boldogan meséltem hitetlenkedő útitársaimnak, milyen feledhetetlen élményben volt részem.